Panka, a fekete tibeti terrier így mesélte el nekem megérkezésüket:

"Indulunk? Hova?

Jaj, már megint abba a pléh-dobozba kellett ülni, ami fura hangot ad és halad. 

Nem tudom, miért szeretik azt a kétlábúak. Meleg is, büdös is...

Lefeküdtem  elöl az vezetőülés melletti ülésen. Már aludtam is. Pedig izgultam,  hova megyünk.

Kiállításra? Kirándulunk? Családot látogatunk?

Azután megérkeztünk. Zuhogott az eső, ahogy csak zuhoghatott. Nem tudtam, hogy fogunk kiszállni?

Valaki odalépett a kocsihoz, köszönt nekem...finom szaga volt. Kiemelt és ölben bevitt a tető alá.

Közben szépen beszélt hozzám.

Egy garázsba jutottunk. Ott lépcsők. Felmentünk. Érdekes szagokat éreztem.

Jaj, mennyi kaja. Gyorsan ettünk belőle.

Volt itt két másik kutya, Fehérek, szépek. Csibe és Babuci.

Csibe mellénk lépett és biztatott: 'Akartok maradni?' A másik kutya távolabbról szemlélt minket.

Az idősebbik hölgy azt mondta Zso-dinak: 'Te Panka vagy. Olyan Pankás...'

'Akkor ő marad?' - kérdezi a Mamma (nála születtünk). 

'Kérem, figyelne rám valaki? Ha ittmaradunk, nem lehetne, hogy mind a ketten?' - kérlelte Zsanka őket.  'Nem szeretnék Pankától is elszakadni. Olyan rossz, hogy a többi testvérem már nincs velem.' 

'Dehogy' - mondta a fiatalabbik hölgy - 'mind a kettő marad'.

Egy nagy kő gördült le a szívemről. Mégis együttmaradunk.

'Gyertek ki, nézzétek meg a birodalmatokat' - szólt hozzánk új gazdánk. 

És mi futottunk.

Ez igen, jó nagy. Lesz vele dolgunk, ha meg akarjuk védeni.

  Mert megvédjük, az biztos. 

Hazaérkeztünk."

Sajnos, Zsanka már nincs velünk. Nagyon hiányzik.